A legelső, ember által, nem földi eredetű, ún. meteoritvasból készített egyszerű tárgyak megjelenése hosszú évszázadokkal megelőzi a vas kohászatát. A 670 körüli onogur betelepülés utáni időszakból nagyobb kiterjedésű kohótelepek kerültek elő Nyugat-Magyarországról és a mai Somogy megye vidékéről.
Az országban Vasvár nevű központokkal két vaskohászati régió bontakozott ki az északi-, és a nyugat-magyarországi területen.
A pavilon az avarok, a honfoglaló magyarok és az Árpád-kor jellemző bucakemencéit mutatja be egy műhelygödörben.
A rendszerint külszíni gyűjtésből származó, vas-oxid tartalmú ún. gyepvasércet (lápércet, tóércet) bucakemencékben, a korai időkben esetleg olvasztógödrökben közvetlenül fémes vassá olvasztották (redukálták). A keletkezett fémes vas nem olvad meg, így olyan alacsony marad a karbontartalma, hogy később alakítható, kovácsolható lesz. Ez az ún.
bucaeljárás
.
A kiszárított kohókat először faszénnel töltötték, illetve fűtötték fel, majd több adagban előpörkölt vasérc és faszén keverékét adagolták felülről a süllyedő elegyoszlopra. Az égéshez szükséges levegőt kézi fújtatóval, a kohóba agyagfúvókán át bevezetve biztosították. A 8-10 órás folyamatos fújtatás alatt a medence 1100-1350C-os hőmérsékletén az olvadt salak nagyrészt elkülönül, kifolyathatták azt a kemencéből. A kialakult izzó fémes vasszemcsék ún. bucává hegedhettek össze. Amikor a korabeli kohász úgy ítélte, hogy elkészülhetett a buca, a megnyitott mellnyíláson keresztül fogóval kiemelte azt a kohóból.
